Hajóút kereső
  •  
  •  

Meghívó

Győr


Budapest


Üzbegisztánban

járt tanulmányúton az MSE Tours delegációja a DUNA TV forgatócsoportjával és újságírókkal.

AZ ELKÉSZÜLT FILMET A DUNA TV AUGUSZTUS 10-ÉN 09:10 ÓRAI KEZDETTEL AZ "ISTEN KEZÉBEN" CÍMŰ MŰSORBAN MUTATJA BE!

Október 14-én, az Útitársalgó szezon-nyitó programjában bemutatjuk az ott készült filmet és közreadjuk úti-programunkat.

Addig is készüljenek fel  Üzbegisztánból és olvassák el a velünk utazott Krajczár Gyula újságíró cikkét, amely július 13-án jelent meg a Népszabadság Hétvége mellékletében.

 

Vámbéry a lábával verte a taktust

Jegyzetek Üzbegisztánból

 

Vámbéry Ármin – velem ellentétben – sosem járt Üzbegisztánban, mert amikor ő járni tudott, akkor nem volt Üzbegisztán. Ez az állami konstrukció színtiszta szovjet találmány, mint tagköztársaságot hozták létre az egykori horezmi kánság, a buharai és a kokandi emírség nagyobb részéből. Ebből van is némi fájdalom, mert kisebb részek ma más országokhoz tartoznak, Kazahsztánhoz, Türkmenisztánhoz leginkább.

      

Vagyis, bár sosem volt olyan, hogy Üzbegisztán, azért, ha valaki nagyon akarja, fel tud rajzolni egy Nagy-Üzbegisztánt. S mindig van, aki nagyon akarja. Errefelé persze mindig tudták, hogy hihetetlen történelmi emlékek birtokosai. A gazdag oázisok a selyem út kellős közepén a nagy fordítópontok, a nagy közvetítők szerepét játszották, ami nagy gazdagságot hozott. Nem véletlen az, mondom én, hogy ezekre a helyekre hosszú időn át csak az igazhitűeket engedték be (meg persze a könyv népét, de az külön tészta). Egyszerűen távol tartották a big businesstől a kínaiakat és az európaiakat.

A szovjet propaganda annak idején kéjesen tájékoztatta a helyi lakosságot arról a tonnákban mért aranymennyiségről, amennyivel a buharai emír Afganisztánba szökött a kommunista csapatok elől, s arról a még nagyobb mennyiségről, amelyet nem tudott magával vinni – bár ez utóbbiról pontos elszámolást azóta sem látott senki. A helyiek figyelmét pedig azért lehetett az aranytonnákkal felhívni az elképesztő gazdagságra, mert annak egyéb következményeihez, így például a hihetetlen méretű és mennyiségű történelmi építményhez ők hozzá voltak szokva. Nekünk viszont oda kell utaznunk, mert én például nem vagyok egy nagyon meglepődő típus, de azt kell mondjam, hogy elképzelni se tudjuk, mi van ott.

Muszáj tennem egy megjegyzést átírás szakosok és sajtólevelezők, na meg a magam kedvéért is. Amikor azt írom, hogy Buhara, Híva, Taskent, majd még később, hogy Szamarkand, akkor ezen helyiségek orosz nevének szabályos magyar átírását használom. Meg kell azonban jegyeznem, hogy Üzbegisztánban, abban az országban, amelyben ezek a városok fellelhetők, immár két évtizede az üzbég a hivatalos nyelv (egy keleti török nyelv), plusz még a nyugat-üzbegisztáni autonómiában, az egykori horezmi (ez is orosz) kánság területén a karakalpak. (Míg előző a karluk, utóbbi a kipcsak-nogáj nyelvcsoporthoz tartozik.) Szertenézve háromféle feliratot láthatunk az utcán: oroszt, cirill betűvel írt üzbéget és latin betűvel írt üzbéget. Az utóbbi a hivatalos, a cirill betűs üzbégre azért volt szükség, mert a függetlenség kikiáltásakor a felnőtt generációk csak a cirill betűket ismerték.

 

Namost, a latin betűs írás úgy néz ki, hogy Buxoro, Xiva, Toshkent és Samarqand. Mivel azonban azt szeretném, hogy mindenki tudja, miről beszélek, azt fogom hazudni, hogy Buhara, Híva, Taskent és Szamarkand ezeknek a városoknak a magyar nevei, s akkor írhatom így. Mint például Peking, ami annak a városnak eredetileg az angol neve volt, csak ők ma már nem használják, mert a kínaiak utálják. Életemben először elcsórtam az úgynevezett fedélzeti magazint a repülőgépen. Általában nyolc perc alatt szoktam végezni vele, ebből hat, hogy a térképet nézegetem.

Már régen nem gondolkodom rajta, miért ölnek ennyi pénzt a magas nyomdai minőségben kivitelezett, zömmel semmirevaló kiadványokba nemzetiségektől és légitársaságoktól függetlenül. Most azonban az Uzbekistan Airways Frankfurt–Taskent járatán előbb hosszan és alaposan végigolvastam egy cikket, amely Vámbéry Ármin életéről szólt, aztán – mivel megjött a kedvem – még egy másikat az üzbég gyümölcsökről, s az újság máris landolt a hátizsákomban, ami persze nem szép dolog, még ha ennél elismerőbb aktust hirtelen nem is tudnék kitalálni. Mindez később megkönnyítette a dolgom.

Nem kellett elsőre feltételeznem, hogy az idegenvezető csak azért kezd el minden bevezetés nélkül „Arminivamberivel” traktálni, mert tudja, hogy magyar vagyok. Az persze a cikkből sem volt teljesen világos, hogy most rákerült a sor a szóba jöhető hatszáz érdekes személyiség közül, így ezt gyorsan tisztáztam is: Arminivamberi bizony a legfontosabb forrás az utolsó buharai emírek korának dokumentációjában, maguk az üzbégek is tőle tudják leginkább, hogy is volt az régen.

Még a híres taktusverő történetet is elmesélték, melyet még gyerekkoromban olvastam vagy hallottam, s most egy üzbég idegenvezető erősítette meg bennem a sztorit. Eszerint a buharai emír (vagy a hívai kán, efelől megoszlottak a vélemények) észrevette, hogy amikor szólt a zene, Vámbéry a lábával verte a taktust, amit egy muszlim környezetben nevelkedett ember sosem tenne. Ezért megvádolta, hogy nem is török, aminek ugye Armini árulta magát, s amire, ha fény derült volna, halálos fenyegetést jelentett volna rá. Vámbéry előadta, hogy ő észre sem vette, hogy zene szól, hanem a Korán valamelyik szúráját mormolta magában arra a kényszeres ütemre, melynek segítségével a hozzá hasonló dervisek ejtik révületbe magukat.

A magyarázat elégséges volt, hiszen eleve azért juthatott be az emír vagy a kán fogadására, mert messze földön megelőzte őt a híre, vagyis az elképesztően nagy tudású dervisé. Üzbegisztán nagy ország, közel harmincmillió ember annak ellenére, hogy nagyrészt sivatag. Így például legtávolabbi célpontomhoz, Hívához repülő kell. Bár ez volt a virágzó horezmi kánság központja, hétköznapi, materiális értelemben sokat vesztett régi fényéből. A térség központja, Nukusz, innen messze esik, s a repülőtér sem Hívában van, hanem a közeli Urgencsben. (Ezeknek a városoknak is ez a magyar nevük.) Híva csúcsprodukciója, tulajdonképpen maga Híva, az úgynevezett Icsan-Kala, ami nagyjából belső várost jelent. Bár a helyi história Noé Sim nevű fiáig vezeti vissza az alapítás hagyományát, ő fúrta volna a város névadó kútját, ami azonban biztosnak látszik, hogy Nagy Sándor már fülledt hadakozásban állt a városért Kuteib ibn-Muszlim arab seregével. A lényeg, hogy ez a bizonyos Icsan-Kala a legutóbbi időkig használatban volt, renoválgatták, felújították, utóbb ásatásokba is kezdtek, s így meglehetősen kompletten áll előttünk, turisták előtt, erős skanzenérzést sugározva magából. Mindenesetre tökéletesen nyomon követhető az egykori élet, főképp az uralkodóé.

Szamarkandban és Buharában nincsenek ilyen komplexumok, viszont felülmúlhatatlan szépségben, méretekben és mennyiségben tanulmányozhatók a különböző épület- és intézménytípusok, a lakóházakon túl a mecsetek a hatalmas minaretekkel, a medreszék, vagyis az iszlám oktatás színterei, a mauzóleumok, a karavánszerájok. A kán és az emír főhadiszállásán található fogadóudvarokban emlegetik leginkább Arminivamberit, vélhetően ott találkozott a kánnal és az emírrel, s akár ott is verhette a taktust valamelyikben. Az ilyen fogadóudvarok három fő részből állnak, s ezt a kíméletlen időjárás alakította ki. Nyáron borzalmas meleg van, s ezért a levegőt rafináltan irányító és mozgató ajvánokat, teraszokat építettek, ahol ebben az időszakban a kán ücsörgött. Vele szemben a tényleges udvar, ahol részben az ő hivatalnokai, részben az audienciára bocsátottak ácsorogtak. Itt van egy egy méter magas, kör alakú kőépítmény, melyre lépcsőn lehet feljutni, s amelyre télen jurtát építettek, s akkor abban ücsörgött a nagyúr, s oda engedték be szakaszosan azokat, akikkel trafikálni kívánt. A képet, szinte akárhol áll az ember, az elképesztően impresszív festett csempés díszítés dominálja, amit majd Hívából Buhara és Szamarkand irányában haladva a mozaik vált fel.

 

Mivel hívában jártam legelőször, ott követtem el a legnagyobb hibát, amit ember Belső-Ázsiában elkövethet: felmentem egy minaret tetejére. Nem is az a probléma, hogy magas, hiszen azt láttam előre, ilyen értelemben tudtam, hogy mire vállalkozom. Térdmagasságnál is nagyobb lépcsők vannak benne, de azért nincs két egyforma, hosszú vaksötét szakaszokon kell átjutni, s ha peched van, márpedig az van, szemben is jönnek. Az egyiknek még a vállára támaszkodsz, miközben véletlenül a másiknak már a bokáját fogod. Nincs levegő, s ömlik rólad a verejték. A müezzint persze ritkán fenyegette a szembe jövő veszélye (s akkor már úgyis mindegy volt), ráadásul a napi ötszöri felcaplatástól hihetetlenül ki lehettek combosodva. Eredmény, hogy korábban ismeretlen erejű görcs állt a combomba, amit három napig romboló izomláz követett. (Másnap 11 órát ültem buszon, rádolgozásra esélyem sem volt. Hogy akartam volna-e, az már sosem derülhet ki.)

Az említett skanzenérzés miatt Hívában még nem tűnt fel annyira, de Buharában már kifejezetten hiányoltam a mecsetekből a hívőket, annak ellenére, hogy nincs különösebb lelki kötődésem az iszlámhoz. Hogy nagyon pontos legyek: nem keveselltem, hanem hiányoltam a hívőket. Ezek az óriási méretű és pazar mecsetek és medreszékma puszta látványosságok, nem működnek mecsetként vagy medreszeként, minek következtében nincs bennük semmi más, csak turista, teremőr (egész hadsereg) és minden apró fülkében kézműves- és szuvenírbolt. Egy idő után már a várakozás izgalmát sem rejtette a továbbhaladás egy ilyen épületben, hiszen biztos lehettél benne, hogy akármelyik szegletébe mész, ott biztos bolt lesz. Amikor azt mondják, hogy az ország lakosságának kilencven százaléka muzulmán, azt ennek megfelelően fenntartásokkal kell kezelni. Persze, vannak kisebb mecsetek, mecsetkék, imaházak, vagyis aki a vallását gyakorolni akarja, annak erre van módja, csak épp nem túl erős az apelláció. Pedig nagyon messziről indult a szovjet rezsim, amikor világivá akarta formálni az itteni társadalmat.

Horrortörténeteket jegyeztek fel arról, hogyan reagáltak a húszas években sokan arra, hogy a nők levetették a hagyományos viseletet. Mindennapos eset volt a lincselés, torokátvágás a nyílt utcán. Igaz, hasonlóan horrorisztikus volt az ellenerő is: hihetetlen sebességgel „tűntek el” a társadalomból a mollák és a „reakciós” szervezkedők. Hetven év azonban hosszú idő, amely alatt nem csak a vallást és a valláshoz kötődő tradíciókat radírozták ki a hétköznapi életből, de nagy erőkkel kódolták bele az emberekbe mindennek a világi verzióját a dialektikus és történelmi materializmustól az öltönyökön és kosztümökön át a vodkaivásig. Az utóbbi húsz évben nyilván van egy újabb fordulat, amely inkább óvatos, mint határozott, miközben az állam, s az általa sugárzott (és finanszírozott) kép a világról alapvetően világias. A más kultúrán csiszolt embernek mégis bohókás gondolatok jutottak az eszébe arról, hogy a „templomokban” csak és kizárólag kufárokat talált. A kompozíciós érzék már ennél szolidabb helyzetre is (amikor csak sok a kufár, de azért nem csak ők vannak) vízionál egy csillogó szemű, átütő meggyőző erővel bíró fiatalembert, akinek majd ez nem tetszik.

Jellemző azonban az emberre, hogy amikor aztán talált egy olyan, mellesleg hatalmas, gyönyörű medreszét, amelyet az eredeti funkciójának megfelelően használtak, azonnal fel volt háborodva, hogy oda nem lehet bemenni, hiszen az nem turistalátványosság. Amíg ott voltam, nem láttam egyetlenegy mollának látszó embert sem, s nem láttam egyetlenegy teljes egészében lefüggönyözött nőt sem. Ha őszinte akarok lenni, nagy dolog, hiszen Kína belső-ázsiai részében azért legalább a piaci napokon lehetett ilyenekkel találkozni. Próbáltam hát valamiféle következtetéseket levonni a kendő- és tübetejka viselési szokásokból. De se a megfigyeléseim, se a kérdezősködéseim nem hoztak megnyugtató eredményt. Nagyon sok férfi viselt tübetejkát, és nagyon sok nem. Az öregek jobban hordták (bár pont ők szocializálódtak a kommunizmusban), de hordták fiatalok is. Hasonló a helyzet a kendővel is.

Nem láttam egyetlen Lenin-szobrot sem. Ami ennél is érdekesebb, hogy bár láttam egy-két Karimov-képet, de messze nem annyit, mint amennyi elvárható lett volna az eddigi ismereteim alapján. Az ilyen formán keletkező űrt leginkább Amir Timur tölti be, akitmi inkább Timur Lenk vagy – főképp Händelnek köszönhetően – Tamerlan néven emlegetünk. Dolgos élete során huszonhét országot hódított meg, s a mai Törökországtól Belső-Ázsia keleti végeiig tartott a birodalma. Eredendően Szamarkand volt a központja, de amikor már kellően nagy volt a birodalom, akkor átcuccolt Heratba, ami ma Afganisztánban található. Ugyancsak jól tartja magát a történelmi tudatban Ulugbek, Timur unokája, aki ugyan egyetlen országot sem hódított meg, viszont jelentős csillagász és matematikus volt, s mint szultán, finanszírozni is tudta tudományos tevékenységét.

Szamarkandban tekinthetők meg a még töredékesen is impozáns maradványai az obszervatóriumának. A tudományos öntudat és büszkeség a jelek szerint legalább annyira jellemzője az üzbég identitásnak, mint a magyarnak. Talán még Ulugbeknél is büszkébbek al-Horezmire, akit legalábbis a neve alapján horezminek vagy hívainak tartanak. Nem sok életrajzi adatot lehet róla tudni, de a VIII–IX. században élt, perzsa volt és Bagdadban működött főképp. A matematikai óriást mindjárt jobban el tudjuk helyezni, ha megmondjuk, hogy latinosított neve Algoritmi volt. Az algoritmus elnevezésén kívül még az algebra névadása is hozzá fűződik: a másodfokú egyenletek egyik megoldási műveletét nevezte ő arabul aldzsabrnak, amiből a szó származik. A rövid szobor- és büszkeségkörképet méltón befejezni csak Naszreddin Hodzsával lehet, aki ott szamaragol szélesen vigyorogva Buhara főterén. A kacifántos sztorijairól híres szúfi dervis ugyan Azerbajdzsánban született, s főképp az anatóliai Konyában kavarta a körülötte lévők életét, ám Hívában, vagy akkori nevén Horaszánban végezte tanulmányait.

Mint általában a muzulmán keleten, Üzbegisztánban is a piacokon van a legnagyobb élet. S ott derül ki leggyorsabban az idegenről, hogy mekkora mazsola az ottani dolgokhoz. Egy példa: hogyan állapítom meg, hogy milyen a minősége a kínált mazsolának. Én ugye néztem a mazsolahegyeket, s amikor az árus mutogatott, kivettem egyet, s a számba tettem. Jön az üzbég, ő egyáltalán nem nézegeti a hegyet, hanem belenyúl, s nyolctíz szemet kivesz, majd a tenyerét kitárva aktívan nézegeti. Azt persze nem tudom, hogy mit néz, de így nézi, vagyis az árus rólam – ha az arcberendezésemről nem tudta volna megállapítani (meg tudta) – azonnal látta, hogy semmihez se értek. Ennek ellenére, ha jól raktam össze, olyan súlyosan nem vágtak át, mondjuk átlagban a normál ár két-háromszorásáért vásároltam, amikor már jól alkudtam. Egyébként minden nagyon olcsó, de a legviccesebb maga a pénz, a szum. A legnagyobb címlet az ezres, amely mondjuk száz forintot ér, minek következtében általában pénzkötegekkel a hátizsákunkban jártunk. A legjellegzetesebb piaci látvány, amint az árus hatalmas köteg pénzt számol elképesztő sebességgel.

A nők döntő többsége bokáig érő, de a test vonalát követő ruhában jár. S ez a vonal igazából a legfeltűnőbb: ennyi kövér nőt még nem láttam egy helyen. Arra kellett következtetnem, hogy ez valamilyen módon összefügghet a helyi ízléssel (a nő- és az ételideállal együtt), mert egyébként elképzelhetetlen ilyen mennyiségű zsírpárna kitermelése. S itt már a belső-ázsiai létmód lényegénél vagyunk. Ugyanis semmilyen formában nem idegenkednek a zsírtól. A helyi ételek királya, a plov (magyarul mondjuk piláf) ránézésre is csak úgy cuppog a zsírtól, de ettől még kitűnő íze van, s nyilván jól semlegesíti a vodkát. A zsírfogyasztásnak és a zsírosodásnak pedig van egy rituális helye, a kerevet. Igen, így mondják, hogy kerevet (ami ne lepjen meg senkit, hiszen az alma az olma, a cseresznye meg cseresnya), de igazából nem hasonlít a mi kerevetünkre, csak a funkciójában. A kerevet egy faépítmény, egy combközépig érő színpadszerűség, melynek a közepére asztalt tesznek, hogy a két oldalán három-három ember elférjen törökülésben (de mondhatnánk üzbégülésnek is). Szőnyegek és párnák borítják, s amikor már fogytán az étel, a törökülésből azonnal fekvésbe lehet átmenni, ha nem valami átmenetet valósítottunk meg már addig is. Hát innen van az, hogy üzbég basa, nagy a hasa.

 

A cikket megtekintheti a nol.hu oldalán:

http://nol.hu/kulfold/20130712-vambery_a_labaval_verte_a_taktust?ref=sso#


még töltünk